Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy beleszerettem egy ASUS Zenfone 2-be. Pár hete került hozzám, és a kezdeti lelkesedésem a külsejét illetően hamar átcsapott komoly érzelmekké, mikor belülről is volt szerencsém megismerni.

Mindig szkeptikus voltam a "jó" telefonokkal kapcsolatban. Mivel én (legalábbis eddig) alapvetően még mindig többnyire ténylegesen telefonálásra és SMS-ezésre használom a készülékeket, így általában legyintettem a drágább példányokra, sőt, olyanokat is hajlamos voltam mondani, hogy "ennyiért már a szobámat is takarítsa ki" vagy "de akkor legyen igaz barátom". A vicces az, hogy a Zenfone 2 lassan mindkettőt teljesíti, ami nem tudom, hogy a telefont minősíti-e fel, vagy engem le.. :D

Ezek itt a zenfónok. Az enyém a bal oldali, élőben még szebb, és naná, hogy piros.

Szóval kicsit több mint 4 hete egy vonósnégyes koncertre siettem, mikor kificamítottam a bokám. (Ha ez nem "party hard" szituáció, akkor semmi.)

Az A38 és a Petőfi híd - budai hídfő megálló között történt, hosszú ruha sarkára lépve, telefonálás közben, lépcsőn. Elesés. Kisebb sokk. Visszahívlakanyu. Leülés a lépcsőre. Kontemplálás az élet nagy dolgairól három percig, majd eldöntés, hogy akkormostmárcsakelmegyekarraakurvakoncertre. Mindez persze a Legion Run előtt 6 nappal történés. Be(le?)menés az A38-ba, sebtapaszkérés, sebtisztítás, bokainspektálás, pálinkavásárlás, pálinkanemsegítés. Ácsorgás, miközben Víg Mihályt hallgatás. Koncertet élvezés, bár közben azon gondolkodás, hogy milyen jó lenne, ha nem fájna a bokám. Szünet közben üres székekhez sprintelés, más helyére pofátlanul leülés, aztán látványosan bokafájlalás, hogy ne tűnjek olyan szemétnek. Mondjuk tényleg fájt. Koncert után hazabicegés, és még így is háromszor olyan gyorsnak levés, mint az utca népének átlagsebessége. (Mennyire ciki már, ha egy sánta előzget téged, nem?)

Sokáig tartott, mire eljutottam ennek a bejegyzésnek a megírásáig.

Ugorjunk vissza június végére, amikor is újra elmentem az egyik kedvenc városomba, Rómába. Olaszország meglátogatása éves hagyomány nálam, bár még nem annyira régóta: 2013 májusában kezdtem, és eddig még nem törtem meg a tradíciót. Még Belgiumban barátkoztam össze az egyik legjobb emberrel, akit valaha szerencsém volt megismerni, és mivel ő Rómából származik, így nem volt kérdés, hogy egyszer meglátogatom otthonában. Igyekszünk minden évben legalább egyszer egy időben egy országban tartózkodni, és mivel idén ő kevésbé mobilis, így megint én mentem hozzá Rómába. Nem bántam...

Fantasztikus oldalra bukkantam.

http://emergencycompliment.com/

Instant mosolyfakasztó, ami kedves és kellemes, ráadásul nem "elcsépelt" bókokkal kecsegtet, és biztosan nem olyanokkal, amilyenekre számít az ember, mikor megnyit egy ilyen típusú oldalt. Rossz napra, órára, percre, pillanatra tökéletes gyógyír. Imádnivaló!

Kicsit még az egykor csodálatos Good Fucking Design Advice is eszembe jutott róla, ami egészen hasonló mosolyfakasztó hatást tudott elérni. 

Pár hete a munkahelyemen azon tanakodtunk, hogy milyen cikkel tudnánk még kísérni a Spartacus szériát, és arra jutottunk, hogy ókori római recepteket fogunk (próbálni) megfőzni, és megnézzük, hogy mi kerekedik ki a dologból.

Hétvégén éppen látogatóban volt nálam az egyik jóbarátom, úgyhogy úgy döntöttem, ennél nem lehet jobb alkalmat találni arra, hogy debütáltassam az "ínyencséget". Áthívtam őt és egy barátját, bevásároltunk a Lehel piacon, és már mehetett is a nagy főzés. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az egyébként jól hangzó, modern körülmények közé is átültethető recept milyen lesz, főleg, mivel egy halas témát választottam, és bár tengeri herkentyűket rendszeresen csinálok, halat még sosem főztem/sütöttem.

Egész sokáig készítettem elő a terepet, közben befogtam a két fiút krumplipucolásra (még egyszer köszi, srácok!), aztán meg már csak kóstoltattam velük. Jó dolguk volt, nem igaz? :))

"Ugyan hol lehetne elrontani egy 4. századi receptet?"

- kérdezte az irónia kisördöge, aki éppen akkor repült a vállamra, mikor úgy döntöttem, hogy megfőzök egy ételt Apicius ókori római szakácskönyvéből (A válasz: hol nem?). A recepteket összegyűjtő, 4. század végén alkotott kézirat meglepően teljes, és teli van ma is használható, korrekt receptekkel. Az ókori gourmet külön fejezetet szentelt a fűszerezési, ízesítési tippeknek, a halaknak, a tenger gyümölcseinek, a szárnyasoknak, sőt, még a hüvelyesek is megkapták a maguk 15 perc (avagy jelen esetben 17 század) hírnevét. Van, ami viszont nincs a könyvben, mégpedig megfelelő porciók és pontos leírások - talán azt gondolta Apicius, hogy aki igazi gurmé, annak ezeket úgyis éreznie kell. Az általam választott halas recept így néz ki:

XIII. PISCES OENOTEGANON: A crudo pisces quos volueris lavas, componis in patinam, mittis oleum, liquamen, vinum, fasciculos porri etmcoriandri, coquitur. teres piper, origanum, ligusticum et fasciculos quos elixasti, teres et suffundes impensam de patina. facis ut obliget. cum bene tenuerit, piper asparso inferebis.

avagy magyarul

XIII. Hal oenogarumban. Mosd meg a halat, s nyersen tedd egy serpenyőbe. Önts rá olajat, garumot és bort. Tégy bele egy-egy csokor póréhagymát és koriandert, majd főzd meg. Ezután törj össze borsot, szurokfüvet, lestyánt és a megfőtt csokrokat. Öntsd a serpenyő tartalmát a fűszeres mártáshoz, és sűrítsd be. Ha besűrűsödött, szórd meg borssal, s tálald.

Mivel a recept nem specifikálta, hogy milyen hallal főzzek, egy kis utánajárás után úgy döntöttem, a pisztrángot választom, méghozzá pompás, teljes valójában. Már csak azért is, mert a hal a fejével együtt sokkal fotogénebb, nem igaz?

A képekből látható, hogy valóban elég csábos haltriót sikerült választani. Így készítettem el őket:

1. Mint ahogy az instrukció írta, megmostam a halat, és még nyersen a serpenyőbe helyeztem. Ezután borral, garummal és olajjal kellett alaposan meglocsolni, ahol kicsit kreatívkodtam, hiszen Apicius ismét nem volt túl szószátyár a folyamat leírásában. Jó minőségű fehérbort használtam, olívaolajat, valamint halszószt, ugyanis a garum, amely a római antikvitás egyik elengedhetetlen kelléke volt, egy olyan folyékony halas kivonat, ami tulajdonképpen az ételek sózását és "nedvesítését" váltotta ki. Meglehetősen furcsa ötlet volt halra halízű halszószt önteni, de bíztam Apicius ítélőképességében.

2. A halak mellé egy csokor póréhagyma és koriander került, amit össze kellett főzni az eddigi kreálmánnyal.

A póréhagymát felszeletelve tettem a serpenyőbe, a koriander pedig por formájában került a főzetbe. Mindennek nagyon jó illata és kinézete volt.

3. Bors, szurokfű (azaz oregánó), valamint lestyán őrült-őrölt keveréke került a serpenyőbe, amit aztán még feketeborssal egészítettem ki.

Ekkor jött el az ideje, hogy megkóstoljuk az összeért ízeket. A garum hihetetlenül sóssá tette az ételt, így vízzel higítottam a serpenyő tartalmát, hogy tompább, de sokkal finomabb ízvilágot kapjak. Egész tarkabors-szemekkel koronáztam meg az ételt.

(Szmájlit tálaltam)

A spartacusi trauma, amit a pisztrángok átéltek a serpenyőben, némileg meglátszott a kinézetükön, a pikkelyük itt-ott feljött, de ettől függetlenül hihetetlenül kívánatosak és jó illatúak voltak. Mivel köretet nem javasolt a szakácskönyv, krumplipürével kísértem a halakat, melyre került egy kis póréhagyma és a serpenyőben maradt léből is egy kevés.

Aztán eljött az igazság pillanata.

Meglepetés: kiváló lett az étel! A recept 4. századiságának ellenére a hozzávalók csodálatosan működnek együtt. A garumnál először kicsit aggódtam, de a kóstolásnál minden kétségem elszállt. Imádtuk mindannyian, legalábbis én biztosan, a fiúk pedig azt állították, hogy ők is. :) Elképzelhető, hogy nem ez a legjobb halas recept evör, de büszke voltam Apiciusra, Spartacusra, a két Gáborra, a pisztrángokra és magamra is.

Ajánlom az étel elkészítését, igazából tényleg finom. :) Valószínűleg garum nélkül is működik, de teljesen jó az is, ha belemegyünk abba az őrültségbe, hogy hal ízű halszósszal ízesítjük a halat. High life!

És tényleg mindig van nálam valami pöttyös.

Egész életemben zongorázni akartam, aztán helyette végül klarinétoztam, furulyáztam, gitároztam, és jelenleg pedig énekelek. Összesen fél évet zongoráztam még Nyíregyházán, de megfelelő gyakorlási platform hiányában (egy 14 billentyűs miniszintetizátoron tudtam csak nyomulni a zongoraórákon kívül) és Pestre költözésem miatt kénytelen voltam abbahagyni.

Aztán tavaly vettem egy zongorát, pontosabban szintetizátort, mert még mindig egész életemben zongorázni akarok. Egy évig porosodott a kalaptartóm tetején, mondván, hogy nincs hova tennem és nincs állványom hozzá. Igazából nem akartam kifogásokat keresni, de sikerült.

Ma újra elővettem. Éppen Birdy-től hallgattam a Sheltert, amiben tök jó zongorás alap van, aztán megláttam oldalt a Not About Angels-t és kedvem volt épp azt énekelni. Aztán rájöttem, hogy egész egyszerűnek tűnik a zongorás alapja annak is, és nekem meg van egy zongorám, úgyhogy.

Mivel annak idején a leckéknél éppen csak elkezdtük a kétkezeseket, és a játszott dalok egyébként is inkább a Megfogtam egy szúnyogotban és a Hinta palintában merültek ki, a Not About Angels kicsit intenzív volt elsőre, de azért egész jól megoldottam a feladatot.

Csak mivel túl gyorsan jönnek a hangok, gondom volt azzal, hogy hova nyúljak.

Még jó, hogy volt otthon egy régi kivágós ABC-m. Sajnos nem ért végig, mert annyi betűm nem volt, de eléggé megkönnyítette a helyzetet. Az enyhe OCD-mnek mondjuk nem tesz jót, ahogy felragasztottam, de a nemes cél érdekében elfogadtam az eredményt. Majd leszedem a bötűket, ha már menő leszek.

Ugyanitt szexi zongoratanár kerestetik.

Ja, egyébként a #6 és a #7 meglepemmagam hiányzik, mert azok hosszúak és most inkább ezt volt kedvem megírni. Lesz ez még így se.

"You're never really done for as long as you've got a good story and someone to tell it to." 

(Danny Boodmann T.D. Lemon 1900)

A világ egyik legjobb filmjében ezt mondja a világ egyik legjobb színésze. És valahol az írásnak, jelen esetben pedig a blogírásnak is ez az alapja. Most az a bizonyos történet maga a film, amit mindenkinek látnia kellene.

Giuseppe Tornatore még mindig úgy mesél történetet, ahogy kevesen teszik. Az akcióorientált és/vagy a hollywoodiasan egyszerű, betartandó szabályok által felfűzött mozik világában teljesen megértem, ha Tornatore filmjei valakinek lassúak és hosszúak. Én sosem éreztem így: a Cinema Paradiso és Az óceánjáró zongorista legendája a kedvenc filmjeim közé tartoznak, és egy pillanatot sem érzek belőlük feleslegesnek. Lehet, hogy az egykori tanáraim a filmszakon nem értenek velem ebben egyet, de én mindig úgy tartottam, hogy ő érzelmeken alapuló mozit csinál, és pont ezért is mesél ilyen hosszan, mert azt szeretné, hogy mindent átéljünk.

Az óceánjáró zongorista legendáját talán általános iskolás korom végén, talán gimi elején láthattam (akkor még néztem tévét). Este vetítették, és a címe miatt néztem meg. Imádom a zongorát. Imádom a legendákat. Jó kombinációnak tűnt a dolog, és ezúttal a fordítók kiváló munkát végeztek, mivel az 1900 legendája közel sem olyan hangzatos cím, főleg, ha nem tudja az ember, hogy az a bizonyos 1900 valójában a világ legjobb fiktív zongoristája. Az óceánjáró zongorista és az ő legendája azonnal feljutott a kedvenc filmjeim listájának megosztott első helyére, pontosan Az élet szép mellé, és ezt a megosztott első helyet azt hiszem, hogy soha semmi nem fogja elvenni ettől a két filmtől. Ebből furcsamód úgy tűnik, hogy az olasz filmeket szeretem (Az élet szépet Roberto Benigni rendezte), pedig ha megkérdeznék, hogy melyik nép filmművészete áll hozzám a legközelebb, nem hiszem, hogy az olaszokat mondanám. Ezen majd elfilozofálok.

Van olyan kedvencem, amit csak egyszer láttam, olvastam, játszottam, tapasztaltam, mégis évek múlva is szentül hiszem, hogy pazar. Lehet, hogy már csak az adott alkotással kapcsolatos érzelmeim maradtak meg, és sokra nem is emlékszem a műből, de a kedvencemnek tartom. Az óceánjáró zongorista legendáját körülbelül 10 év "kihagyás" után néztem meg újra, ezen a héten. Még mindig az egyik legjobb film, amit valaha láttam.

Nem tudom, hogy vajon 1900-nak, vagy úgy egyáltalán Tornatorénak is köszönhető-e, hogy a pár éve készített rövidfilmem is érzelmeken alapuló mozi lett, amelynek kapcsán szinte mindenki mást és mást él át, és máshogy látja a sztorit. Még mindig büszke vagyok rá, a hibái ellenére is. Hiányzik a filmkészítés...

Megleptem magam egy kis jégesővel, mert nagyon melegem volt.

Jólesett, hogy jól esett!