Sokáig tartott, mire eljutottam ennek a bejegyzésnek a megírásáig.
Ugorjunk vissza június végére, amikor is újra elmentem az egyik kedvenc városomba, Rómába. Olaszország meglátogatása éves hagyomány nálam, bár még nem annyira régóta: 2013 májusában kezdtem, és eddig még nem törtem meg a tradíciót. Még Belgiumban barátkoztam össze az egyik legjobb emberrel, akit valaha szerencsém volt megismerni, és mivel ő Rómából származik, így nem volt kérdés, hogy egyszer meglátogatom otthonában. Igyekszünk minden évben legalább egyszer egy időben egy országban tartózkodni, és mivel idén ő kevésbé mobilis, így megint én mentem hozzá Rómába. Nem bántam...
Ezen a felettébb infantilis képen annak örülök, hogy eljutottam életem első vidámparkjába. És nem is akármilyenbe: a Cinecittá World filmes témájú, aminél jobbat aligha tudnék elképzelni (talán csak egy Studio Ghibli parkot). Ráadásul pár hónapja adták át, így minden hiperszuper, új, működőképes, pöpec, satöbbi. Sikerült péntek délelőtt mennünk, így 3 percnél tovább egyetlen attrakciónál sem kellett sorban állni. Tökéletes első élmény volt.
1. "Te hülye vagy, ott van a gyönyörű Róma, aztán elmentél egy vidámparkba" - nos, mivel ez egymás után a harmadik látogatásom volt a városban, és az olasz barátnőmmel éppen érkezésem után konstatáltuk, hogy tulajdonképpen _MINDENT_ láttam és még annál is többet, ezért úgy gondoltuk, hogy most nem rohanunk. Szépen, komótosan, dolce far niente és dolce vita. Ő sem volt még itt, én sem.
2. A blogom indításának környékén döntöttem el, hogy kitolom a határaimat. Hogy most merek. Tapasztalok. Persze nem ész és vég nélkül, de sokkal szabadabban, mint eddig. Mindig is vágytam vidámparkba, de arra gondoltam, hogy úgysem ülök fel a hullámvasútra, mert félek. És most felültem. Többre is. Hogy megtapasztaljam.
A fenti képen látható életem első hullámvasútja. Vízbe placcsanós, nem magas, egész szolid - gondoltam, jó móka lesz. Az volt. Nem mondom mondjuk, hogy nem volt halálfélelmem, a vállamnál nem tartott semmi és amikor lefelé "zuhantunk", nos... gyűlölök és szeretek.
És ezután jött az "ultimate challenge". A nagy kihívása a határaim kitolásának. A fent látható hullámvasút, aminek mindösszesen 1 perces a menetideje, nos, legnagyobb rémálmaim netovábbja volt. Irene, az olaszom lelkesen mutogatta, hogy az a leírása a pályának, hogy "2 death turns". Amire csak annyit mondtam: "it's called DEATH for a reason". Bekísértem az induláshoz. 5 percig agonizáltam remegve, miközben a barátnőm és az attrakciót indító fiú próbáltak meggyőzni, hogy jó lesz. Aztán azt mondtam magamban, hogy oké, gyerünk. Baromira féltem, de közben valahol akartam is. És persze nagyon nem akartam.
Aztán elindultunk. Az első 5 másodpercet leszámítva folyamatos tekergőzés, fel-le, jobbra-balra, paráztatás. Az egy perc egy örökkévalóságnak tűnt, de mégis gyorsan véget ért. Féltem, hogy hányingerem lesz, de nem volt. Viszont az élmény a nap egész további részére kimerített. Nem véletlen, hiszen olyan merész dolgot tettem, amit korábban sosem gondoltam volna, hogy meglépek.
Minden attrakción készítenek egy fényképet rólad. Az ittenit muszáj volt megvennem: az arcomon MINDEN, de minden érzelem tükröződött, amikor a halál hullámvasútján utaztam. A borzalmas félelem, keverve a pajkos gyönyörrel. Mikor aztán kérdezték, hogy milyen volt, mindig csak annyit mondtam: emlékszel a Catullus-versre, a Gyűlölök és szeretekre? Na, pontosan olyan.
Gyűlölök és szeretek. Hogy miért teszem ezt, ugye kérded? Mit tudom én, így van; Érezem és öl e kín.
(nem sikerült teljesen tökéletesen az a tilt shift ezen a képen, de... ez van)
Azért a határaim kitolásának is van egy határa. Meglátogattuk a szellemvasutat is, aminek a beszédes magyar neve ellenére megkérdeztem az ott dolgozó hölgyet, hogy "Ugye, ez nem hullámvasút?", mire ő teljesen őszintének tűnve válaszolta, hogy nem, itt csak para képek és hangok vannak, de nem fog senki hozzánk nyúlni és nem lesz hullámvasút, nem nagyon megy gyorsan vagy zuhan vagy ilyesmi. Aztán volt hullámvasút, ment gyorsan és zuhant is. Ezt a képet már nem vettem meg, de tökéletes volt a fejem rajta: az arcomon látszott a becsapottság érzése. A helyes kifejezés rá: "not amused".
A fenti képen látható Sátán fattya pedig még mindig tiltólistás. Jelenleg nem érzem úgy, hogy annyira ki tudnám tolni a határaimat, hogy erre valaha is felüljek és "lezuhanjak" vele. Nincs az az isten.
Találkoztam Jézus haverral, aki a Dogma című zseniális Kevin Smith-filmben szerepelt. El is hoztam, természetesen. Ő nagyon értékelte, hogy elengedtem magam és ki mertem tolni a határaimat. Végső soron jó volt. Nem bántam meg. Nem mondom, hogy holnap újra felülnék egy halál hullámvasútra, de már tudom, hogy milyen felülni egyre. Különleges. Érdekes. Élmény.
