"You're never really done for as long as you've got a good story and someone to tell it to."
(Danny Boodmann T.D. Lemon 1900)
A világ egyik legjobb filmjében ezt mondja a világ egyik legjobb színésze. És valahol az írásnak, jelen esetben pedig a blogírásnak is ez az alapja. Most az a bizonyos történet maga a film, amit mindenkinek látnia kellene.
Giuseppe Tornatore még mindig úgy mesél történetet, ahogy kevesen teszik. Az akcióorientált és/vagy a hollywoodiasan egyszerű, betartandó szabályok által felfűzött mozik világában teljesen megértem, ha Tornatore filmjei valakinek lassúak és hosszúak. Én sosem éreztem így: a Cinema Paradiso és Az óceánjáró zongorista legendája a kedvenc filmjeim közé tartoznak, és egy pillanatot sem érzek belőlük feleslegesnek. Lehet, hogy az egykori tanáraim a filmszakon nem értenek velem ebben egyet, de én mindig úgy tartottam, hogy ő érzelmeken alapuló mozit csinál, és pont ezért is mesél ilyen hosszan, mert azt szeretné, hogy mindent átéljünk.
Az óceánjáró zongorista legendáját talán általános iskolás korom végén, talán gimi elején láthattam (akkor még néztem tévét). Este vetítették, és a címe miatt néztem meg. Imádom a zongorát. Imádom a legendákat. Jó kombinációnak tűnt a dolog, és ezúttal a fordítók kiváló munkát végeztek, mivel az 1900 legendája közel sem olyan hangzatos cím, főleg, ha nem tudja az ember, hogy az a bizonyos 1900 valójában a világ legjobb fiktív zongoristája. Az óceánjáró zongorista és az ő legendája azonnal feljutott a kedvenc filmjeim listájának megosztott első helyére, pontosan Az élet szép mellé, és ezt a megosztott első helyet azt hiszem, hogy soha semmi nem fogja elvenni ettől a két filmtől. Ebből furcsamód úgy tűnik, hogy az olasz filmeket szeretem (Az élet szépet Roberto Benigni rendezte), pedig ha megkérdeznék, hogy melyik nép filmművészete áll hozzám a legközelebb, nem hiszem, hogy az olaszokat mondanám. Ezen majd elfilozofálok.
Van olyan kedvencem, amit csak egyszer láttam, olvastam, játszottam, tapasztaltam, mégis évek múlva is szentül hiszem, hogy pazar. Lehet, hogy már csak az adott alkotással kapcsolatos érzelmeim maradtak meg, és sokra nem is emlékszem a műből, de a kedvencemnek tartom. Az óceánjáró zongorista legendáját körülbelül 10 év "kihagyás" után néztem meg újra, ezen a héten. Még mindig az egyik legjobb film, amit valaha láttam.
Nem tudom, hogy vajon 1900-nak, vagy úgy egyáltalán Tornatorénak is köszönhető-e, hogy a pár éve készített rövidfilmem is érzelmeken alapuló mozi lett, amelynek kapcsán szinte mindenki mást és mást él át, és máshogy látja a sztorit. Még mindig büszke vagyok rá, a hibái ellenére is. Hiányzik a filmkészítés...
