Amikor azt kiáltják az embernek, hogy "Gyere és egyél", akkor menni kell. A mostani hétvége folyamán szinte már igazságtalanul sok gasztrofesztivál gyűlt egybe, ha valaki elindult Budapesten valahonnan valahová a tág belvárosban, szinte biztos, hogy beleszaladt valamelyikbe. Én is ezzel terveztem: hagyománnyá vált, hogy a folyamatosan helyet változtató Főzdefesztre kimegyek, így a most az Olof Palme sétányon tartott 9. ilyen alkalmon is megleptem magam egy csodálatos dupla kolbásszal (nem véletlenül hangzik perverzen, a kaja is az volt).

Megy. Ezresapohár. Nemakarokpoharatvenni. Akkornemiszom. Jajdevanciderkomló, azmiaz. Pohártveszezresért. Cidekormlótiszik. Nyami.

A Főzdefeszt nem mellesleg általában kézműves sörfeszt is egyben, és dacból ilyenkor mindig cidert iszom. Most azért fúziós volt a dolog: az OK Brewery Fusion Ciderjét ittam, ami "hidegen komlózott almabor", és amikor még hezitáltam, hogy ezért megéri-e poharat venni, adtak kóstolót, és annyira kedvesek voltak, hogy rögtön bedőltem a marketingnek, meg ha már ott volt a nyomom a poháron, gondoltam, akkor csak veszek poharat is meg komlócidert is. (Aztán végül egy másik pohárban kaptam az italt, szóval sok hűhó semmiért.) Nem bántam meg, főleg, mert ha az ember duplakolbászt kér, akkor kell mellé az alkohol. Kac-kac.

Korábban olvastam már A sonkás nevű helyről, így sonkafan lévén úgy gondoltam, hogy mivel "a hétköznapokban" még nem sikerült oda elkolbászolnom, így akkor most betámadom a helyet. 1500-ért kaptam egy nagy bucit, két pármais grillkolbászt, hagymát és gyilkos mustárt. Fantasztikus volt, tökéletes ízkavalkád, ja meg itt is adtak kóstolót előtte, úgy tűnik, ennek mindig bedőlök. De nem bántam meg, tényleg tisztes adagot kaptam, jóllaktam, a csípős mustár pedig úgy kitisztította az orrüregeimet, hogy gyakorlatilag rögtön elmúlt az egy hete tartó megfázásom...

Nem sokkal később már a római parton hekkeztem, aztán hazaérvén elkezdtem készülni a vasárnapi Miutcánk piknikre, ahol a lekváromat debütáltattam.

Szóval van ez a Miutcánk.hu, aminek az a célja, hogy megismerjük a szomszédainkat, és a közös piknikezés is ennek apropójából született. Ez ugyan nem jött össze, de jó hangulat volt, nomeg kedves emberek random utcákból, és mindenkinek ízlett a lekvár. Mondjuk én ettem a legtöbbet belőle...

Basszus, most megint akarok enni pármai sonkás grillkolbászt hagymával, ropogós bucival és gyilkos mustárral, de csak lekvár van itthon. És zavar, hogy nem kentem meg a kenyér szélét a képen, hogynézmárki.

Amikor Belgiumban éltem, a kinti barátaim gyakran hívtak Strawberry-nek. A vasárnapi piacon minden héten vettem legalább 1 (de inkább 5) kiló epret, amit aztán szétosztogattam a koliban, és rendszeresen csináltunk belőle fantasztikus csokis-chantilly-s finomságot is.

Nyugi, ez a blog nem csak az eperről fog szólni. De ez a bejegyzés még igen.

Magam sem tudom már, hogy hogyan és miért, de pár napja belém ötlött, hogy még sosem csináltam lekvárt, és bár ezzel nem vagyok egyedül, úgy éreztem, hogy ezen márpedigmostazonnal javítanom kell. Nem meglepő, hogy az epret választottam alapanyagként, lévén szezon van, meg hát Strawberry, ugye.

Elkezdtem bőszen utánaolvasni, hogy mit érdemes tudni a lekvárfőzésről. A procedúra kifejezetten egyszerűnek tűnt, ám, mint megtudtam, rengeteg helyen el lehet szúrni a dolgot, ha nem figyelünk a megfelelő konzerválásra, nomeg a fránya mikroorganizmusokra. Hosszas elemezgetés után összeállítottam, hogy én mivel fogok próbálkozni életem első lekvárfőzése során. 

Akit nem érdekel, hogy hogy készül A lekvár, de kíváncsi azért az eredményre, a két kép közötti részt nyugodtan ugorja át.

Így készült a lekvár:

- Mindössze epret, cukrot, valamint zselésítőt használtam a lekvárhoz.

- A Lehel piac két árusánál is vettem epret, biztos, ami biztos alapon. Úgy gondoltam, hogy így több esély van arra, hogy tökéletes szemek kerülnek a lekvárba, és a darabok különbözősége miatt kellemes ízvariáció fog születni. (Így is lett.)

- Bár a lekvárfőzés lényege hagyományosan éppen a "felesleges" gyümölcsök eltétele és felhasználása, jellemzően óva intettek a leírások attól, hogy túl érett, "hibás" szemeket használjak, ugyanis ezek elronthatják az egész lekvár állagát és ízét, nem beszélve a tartósságáról. Sajnos a fél-fél kiló eperből az egyik adagban rengeteg hibás darab volt, de még így is sikerült két kisebb és egy nagyobb üveget megtöltenem a lekvárral a főzés végén.

- A tartósítás érdekében sokféle trükköt be lehet vetni. Állítólag már önmagában a cukor hozzáadása is segíti a folyamatot, de kaphatóak különféle készítmények is erre a célra. Én a bioboltból beszereztem egy kis stabarkot, illetve a sarki boltból egy Haas eperlekvár zselésítőt, és végül az utóbbi mellett döntöttem. Sokan a Dr. Oetker termékeire esküsznek, de volt ismerős, aki nátriumot, más eritritet vagy szalicilt használ. Szerencsére mindegyik hátuljára elég pontosan rá van írva az utasítás, a Haas gyakorlatilag mindent leírt, amit a lekvárfőzésről tudni kell, lehet, hogy nem is kellett volna utánanézni és túlaggódni... :)

- Az édesítést igény szerint és a zselésítésnek megfelelő arányban kell végezni. Az én közel 1 kiló epremhez egy fél zacskó Haas eperlekvár zselésítőt és úgy 100 gramm finomított kristálycukrot használtam (igazából csak a zselésítő miatt cukroztam meg egyébként is). Ezeket csak a lekváralap felforrása után kellett belerakni, majd 5 percig főzni.

- Nagyon fontos, hogy a befőttesüveg, amibe kerül a forró lekvár, jól elő legyen készítve a feladatra (mikroorganizmusok, váá!). A lehető legalaposabban ki kell őket mosni, majd lecsöpögtetni. Nos, az internet teljesen ráparáztatott erre a részre, szinte mindenhol orvosi sterilitás szintű kérelmeket támasztottak, de főzés közben arra gondoltam, hogy a rutinos nagymamák kötve hiszem, hogy minden egyes alkalommal alaposan sterilizálták volna a cuccost, meg törődtek volna az aprólékos kiválasztással. Király arcok, és tuti nem aggódták úgy túl a (lekvár)főzést, mint mi.

- Maga a lekvár"alap" elkészítése valóban pofonegyszerű. Miután kicsumáztuk az epret, magtalanítottuk a cseresznyét vagy azt, amivel éppen dolgozunk, összemixeljük mondjuk egy botmixerrel az egészet, majd egy lábasban állandó kevergetés mellett jól felforraljuk. Ekkor jön bele a zselésítő, a cukor meg miegymás. (Van, aki a cukrot még a forrás előtt belerakja, nyilván több módszer is létezik, de alapvetően tényleg a választott zselésítő leírását érdemes követni.) Miután kellően besűrűsödött és eltelt a cukor és a zselésítő forrásától számított 5 perc is, villámgyorsan át kell önteni a lekvárt az üvegekbe, és mint a szélvész, jól rácsavarni a fedőt, majd a tetejére állítani az üvegeket pár percre, mert a mikroorganizmusok. Tulajdonképpen itt kész is lennénk, de én még úgy gondoltam, hogy dunsztoltatom is a kicsikéket, hogy tutira menjek.

- Elvileg az újabb üvegek és újabb zselésítők és egyéb 21. századi technológiák miatt a dunsztolás már nem is kötelező. A procedúra abból áll, hogy forró lekváros üvegeinket becsomagoljuk újságpapírba, majd pár napos álomra küldjük őket egy takaróba bugyolálva. "A dunsztolás a befőttes üveg és annak tartalma, valamint a lezáró tető csírátlanítását célzó művelet." - mondja a kifozde.hu. Szóval a lényeg, hogy így fog kihűlni jól a lekvár, aminek legalább 24 órát, de inkább 2-3 napot érdemes adni. Utána már fogyasztható is a csodakészítmény!

2 nap elteltével (ma!) kibugyoláltam az üvegcséket, és nagyon boldog voltam, mert olyan szép pirosban pompáztak a kis üveggyermekeim, mintha megphotoshoppolták volna őket. Tényleg olyan pirosak, mint a képen! És baromi finom. Viszem piknikre vasárnap szerintem, ezzel most nagyon vagánynak érzem magam. :) Csak kicsit attól félek, hogy túl jó lett az első lekvárom, és innen már csak lefelé van.... :)

Az első bejegyzés rögtön egy hazugsággal kezdődik, méghozzá egy szép tál eperrel.

Az eper létezett. Pár hete éppen a bátyáméktól tartottam hazafelé, mikor egy zöldséges előtt megláttam a gyönyörű gyümölcsöket. Nem volt jó kedvem, éppen egy nehéz periódusom mentem keresztül, ráadásul "hó eleje volt" (az én fizetésem szempontjából ez a "hó vége", mert én később kapom, egyszóval ilyenkor kevésbé költök világi huncutságokra), és akkor döntöttem el. Hogy meglepem magam.

Vettem egy adag epret. Úgy 250 grammnyit. Nem tűnik nagy dolognak, de az volt. Mert imádom az epret. Feldobta a napomat, sőt, a hetemet is. Jóízűen fogyasztottam el itthon az egészet, és akkor csináltam a képet is. És eldöntöttem, hogy elindítom ezt a blogot.

Aztán váratott magára a dolog. Eltelt néhány hét, és most kezdtem el megírni ezt a bejegyzést. A "régi" epres képpel. Időközben találtam egy lányt, aki 100 napos kihívást csinált, és minden egyes nap kipróbált valamilyen új dolgot, valamit, amitől addig rettegett, legyen az egy szimpla fejenállás, tojástörés vagy piercing betétel. Én is valami hasonlót szeretnék. Mindennap meglepem magam valamivel, mert így jó. A legjobb terápia, de tényleg.

És hogy mi lesz itt? Kaja. Rengeteg. Főzés is, éttermi hedonistáskodás is. Sport. Játék. Utazás. Kaland. Kihívások. Meglátjuk.